?

Log in

 
 
08 May 2013 @ 11:26 am
[Magazin] MORE 2013.06 - Sakurai Sho  
Különleges, hosszú interjú
10.000 karakter

Sakurai Sho
Magamról beszélve most, 2013 márciusában




A hírekben és a beszélgető műsorokban, ahogy az Arashiban is, természetesen mutatkozik meg vezetőként, és láthatjuk, mennyire toleráns, ahogy folyamatosan figyeli a környezetét, megfontoltan viselkedve mindenkivel. Idolként, híradósként, színészként, férfiként... stb. Mindezek megvannak benne, és az mindegyiken keresztül képes egyszerre közvetíteni bizalmat és izgatottságot. Ettől úgy érezhetjük, ő egy őszinte és aktív ember. Azonban melyik is az igazi Sakurai Sho? Milyen is ő valójában a vonzerő alatt? "Mindig kigondolom, milyen lenne az ideális jövőm, utána már csak követnem kell azt az álmot, mint célt", mondja ő. Az Arashi tagjaként és egyedül, jelenleg hogy néz ki az az álom? Sakurai Sho ezek után beszélni fog nekünk a mostani önmagáról.

Azután beszélgettünk vele, hogy befejezte a forgatást a filmjéhez, de még mielőtt elkezdődött volna a munka az új doramával. Hiába voltak viharosak a napjai, a kedve most is nyugodt. Amikor elmondtuk neki, hogy ez egy 10.000 szavas interjú lesz, azt felelte: "Uwa! Akkor dolgozzunk keményen együtt." Meglepődött ugyan, de egy mosollyal válaszolt. Nem úgy mondta, hogy "Akkor keményen kell dolgoznom" vagy "Kérlek, dolgozzatok keményen". Ebből is látszik, hogy milyen ő, milyen természetesen helyezi magát egyenrangúvá és ajánl barátságos kezet a munkához. Így jár el, mikor interjúkat készít híradósként, és akkor is, mikor MC műsorokban. A kedvessége segít neki, hogy közel kerülhessen a vendégekhez és a közönséghez. Témának először azt választottuk, hogy "te, mint híradós", hiszen idén már nyolcadik éve műveli ezt is.

A ZERO egyik mostanában leadott részében azzal az árva fiúval beszélgettél újra, akivel már a földrengés helyszínén, Onagawaban készítettél egy interjút tavaly. Én is érdeklődve néztem, hiszen kíváncsi voltam, mi is történt azóta vele.

Ahogy én is. A "folytatás" az egyik olyan téma, amit mi abban a műsorban mindig előhozunk. Egyszer csinálni valamit, egy bizonyos helyre és időre lekorlátozni egy interjút, olyan mintha megkapargatnád a felszínt, nincsen semmi mélysége. Biztos vagyok benne, hogy a nézők is így éreznek, és minket se tesz boldoggá. Tudod, volt egyszer egy interjúm egy koreai katonával, aki a 38. északi szélességi kört őrizte; egy hónappal azután történt, hogy elkezdtem ezt a munkát. Majdnem egykorúak voltunk, és ő is énekes akart lenni. Nagyon régóta mondogatom már, "Szeretnék újra találkozni vele", de azóta se voltunk képesek megtalálni a megfelelő időpontot, nem lehet mit tenni. Azonban Ryouta-kunnal sikerült Onagawan, és számomra elmenni Hiroshimába minden év augusztus hatodikán, ugyanezt jelenti. Nyomon követni, mi történt azokkal, akiket meginterjúvoltam, én ezt nagyon komolyan veszem.

Te igazán egyenes vagy, nem igaz? Mindig rendesen utána nézel a másik félnek az interjú előtt, így készülsz elő.

Ez azért van, mert nekem nem ez a fő hivatásom, így úgy érzem, a cselekedeteimen át mutathatom meg, komolyan csinálom. Amikor elolvasod a kérdéseket, amiket a rendező készített elő az interjúra, nem érzed úgy, hogy csak a "munka" miatt vagyok itt? Ez nem csak udvariatlan a másik fél felé, de nem is tudtok felépíteni egy bizalmi kapcsolatot. Ezért én annyi információt zsúfolok a fejembe, amennyit csak tudok, utána pedig a saját szavaimmal teszem fel a kérdéseket.

Még amikor "Sakurai Sho az Arashiból" bejelentéssel interjúvolsz is, szerintem azonnal képesek bízni benned az emberek.

Én úgy látom, ennek a teljes ellentéte igaz. Biztos vagyok benne, hogy azt mondani, "Sakurai Sho az Arashiból" magával hozz egy bizonyos előnyt, de én ennek nem vagyok tudatában; sokszor inkább a hátrányokra fókuszálok. Persze megeshet, hogy csak túl paranoiás vagyok. *nevet* Azt gondolom, jobb ha van egy bizonyos veszélyérzeted, én ezért vagyok sokkal lelkiismeretesebb, amikor másokkal kerülök kapcsolatba... természetesen igaz ez az olimpia bajnokokra és az átlagemberekre is. Ha én lennék az interjúvoló és egy hírességgel találkoznék, én se lennék képes másra gondolni, mint "Áh, ez is csak egy a rengeteg másik munkája közül".

Ez valószínűleg igaz.

És amíg ez technikailag talán igaz is, nekem még lelkiismeretesebbnek kell lennem, hogy ne érezzék mellettem ezt. Például, míg az onagawai Ryouta-kunt interjúvoltam, majdnem két órát kellett várnom, míg hazaért. Megvolt a lehetőségem, hogy visszatérjek a buszba és aludjak, de helyette inkább beszélgettem a nagybátyjával, Hiroshi-sannal, aki most a gondviselője. Nem számított, hogy forognak a kamerák vagy nem. Én amúgy is inkább azt szeretem látni, hogy vagyok képes elnyerni a bizalmukat kamera nélkül. Ha megkérdeznéd, miért, azt mondanám, amit korábban, nem akarom, hogy úgy érezzék, számomra ez csak egy "ez is megvolt" alkalom. Tervezek a jövőben is beszélgetni velük.

Milyen helyre tennéd a "híradós" munkát a többi foglalkozásod között, Sakurai-kun?

Nem mondanám, hogy felette vagy alatta áll másoknak, de minél többet csinálnom, annál inkább motivál, ebben nincs kétség. Ez azért van, mert mindig is egy álmom volt, most pedig képes vagyok csinálni.

Most, hogy említed, emlékszem, mikor olyan húsz éves lehettél, interjúk előtt mindig újságpapírok között ülve láttalak.

Ez így van. *nevet* Akkor kezdtem gondolkodni rajta, huszonegy éves koromban, mikor már közel voltam a diplomázáshoz, hogy jó lenne egy nap ezt csinálni. Akkor arra gondoltam, majd ha már ötven leszek... Sose hittem, hogy huszonnégy évesen már el fogom kezdeni. Amikor alsó középiskola második évében elküldtem a jelentkezésemet a Johnny's Jimushouhoz, nem gondoltam, hogy tíz évvel később öltönyben fogok híreket olvasni egy műsorban! Már az is vicces, hogy egy csapatban, akiket Arashinak hívnak van egy híradós. Vajon vannak olyan fiatalok, akik azt gondolják, újságírók lehetnek, ha a Johnny's Jimushouba jelentkeznek? *nevet*

Új utat teremtettél. *nevet*

Nem hiszem ám, hogy van akárki is, aki így gondolja. *nevet*

Gondoltál már rá, hogy egy nap saját hírműsorod legyen?

Természetesen. Amikor először hallottam erről a híradós munkáról, úgy éreztem, ez a kezdővonal az álmom felé. Nagyszerű, hogy eddig eljutottam, örülök, hogy ott ülhetek minden héten, de ez egyáltalán nem a cél. A középpontban ülni és saját magam irányítani a műsort, az az én célom. Mindig is így éreztem... még most is, hét évvel később.

Ezt most nagyon nyíltan jelentetted ki.

Úgy értem, ha egy hírműsorban dolgozol, nem gondolod, hogy a sarokban ülni egy igazán kicsi célkitűzés? *nevet* Az olyan lenne, mint ha baseball játékos akarnék lenni, de a célom a kispad lenne. Én az ütő helyén akarok állni.


A következőkben azt szeretnénk, ha beszélnéd magadról, mint színészről.

Nem igazán tudom, hogy az mi is lenne. *nevet*

Pedig az évek során a munkáid és szerepeid sokat szélesedtek, nem igaz? Kezdve a Kisarazu Cat's Eye doramával, befejezve a Kamisama no Karute filmmel, számtalan híres szereped volt.

Nagyon szerencsés voltam, nem gondolod? Én sose álltam úgy hozzá, hogy "Ezt a szerepet akarom." Én úgy látom, csak azért vagyok képes sokféle dolgot csinálni, mert vannak olyan emberek, akik azt mondják, "Azt akarom, hogy ezt te csináld."

Hogy érzel a színészkedésről így magában?

Jó szórakozás, nem kétség, de a "színészkedés" számomra együtt jár egy "távoli" érzéssel, amit még mindig érzek, ezért minden új munka olyan számomra, mint egy nehéz akadály. Ezt, valamint azt is érzem, hogy nincs jogom a színészkedésről beszélni, mikor én magam nem vagyok igazából színész.

Most hogy így említed, sose láttalak még elkötelezetten beszélni színészethez kötődő témáról, Sakurai-kun.

Hát, amikor olvasol egy interjút emberekkel, akiknek a színészet a munkája évek óta, és akkor olyanokat mondanak, hogy "Jó szórakozás, mert még mindig nem tudom, mit is csinálok, hiába telt el ennyi év", akkor arra gondolsz, "ez még csak nem is a fő foglalkozásom... mit kéne akkor nekem mondanom?". Habár én abban sem vagyok biztos, mi is a fő foglalkozásom. *nevet*

Szóval az éneklés, a színészet, az MC-skedés és a híradózás, ezek mind olyasmik, amiket nem tudsz fő foglalkozásnak hívni?

Nem, hiszen nem érzem magam otthon egyikkel sem. A színészet a szerepen és a rendezőn múlva, mindig olyan, mintha valami újdonság lenne, vagy új lehetőségeket nyitna meg. Minden alkalommal rájössz, hogy lehet így is csinálni, vagy úgy kimutatni az érzéseket. Ha így nézzük, új munkákat kapni, több embert megismerni, az egy nagyon nagy része. Számomra a színészkedéshez hozzátartozik ezeknek az új dolgoknak a felhalmozódása ebben a soha véget nem érő körben.

Tehát színészként jó értelemben hiányzik belőled az ego. Nagyon szerény vagy.

Tényleg nem beszélek sokat erről. *nevet* Az új doramával is így lesz, csak menni fogok előre és úgy adom a legjobbamat, hogy nem is igazán tudom, mit teszek... mintha újonc lennék még tíz év után is. Nem hiszem, hogy valaha is elhagytam ezt az állapotot. És aztán az értékelések, miután mindent beleadtam, hogy jó legyen az eredmény... uwa, nem is tudom.

Nem érdekel a nézettség és az értékelések?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel. Mindenképpen szánok időt rá, hogy a kritikákat és rossz véleményeket meghallgassam. Habár ez minden más munkámmal is így van.

Hallani akarod a negatív véleményt is.

Negatív véleményt és kritikát egyre kevesebbet hallasz az évek során, nem? Ahogy öregszel és a karriered nyúlik el, egyre kevesebb embert találsz, aki hajlandó kemény dolgokat mondani neked. Én nem akarok soha hozzászokni az ilyen kényelmes környezethez.

Igazán várom, milyen lesz az új doramád, a Kazoku Game. A bizarr házi oktató, akit játszol úgy tűnik, a teljes ellentéte annak, aki te vagy, Sakurai-kun.

Hmm, ki tudja? *nevet* De igazán boldog vagyok. Valószínűleg a közképnek köszönhető, amit kialakítottak rólam, hogy ennyire távolinak hat. Nem tudom, hogy a teljes ellentéte lennék-e, de úgy néz ki, előhúzhatom egy új oldalamat, én is várom, hogy leszek képes eljuttatni ezt a nézőknek.

De Sakurai-kun, szinte sose mondsz negatív dolgokat vagy mutatsz negatív érzéseket, nem? Nem mintha azok az érzések ne léteznének, hiszen ott vannak a rap szövegekben, amiket írsz, de amikor dolgozol vagy interjúvolnak, mindig úgy érzem, hogy alaposan meggondolsz minden szót, amit mondasz.

Azt hiszem, ez azért van, mert szeretnék nagyon óvatos lenni és gondot viselni arra, amit mondok. Ha nem így tennék, nem tudnám magam mögött hagyni, amit ebben a pillanatban gondolok, most márciusban, 2013-ban. És mivel megvan ez a lehetőségem, nagyon is ügyelek a szavakra, amiket használok, hogy a gondolataim rendesen átjussanak, magamért és azokért is, akik támogatnak.

És az érzéseket nem kevered bele.

Igen. Nem szeretek arra gondolni, hogy a munkám minősége a hangulatomon múlik, azzal gondot okoznék a körülöttem élőknek. Hogy őszinte legyek, nem szeretem az olyan embereket, akiknek hullámzik a munkája, attól függve, hogy érzik magukat abban a pillanatban. Persze ez más a magánéletben, azt hiszem, ott én is tudok durva lenni, mikor rossz a kedvem. *nevet*


És akkor most, milyen is ő a valóságban és a magánéletben? Milyen oldalait mutatja Sakurai Sho a fiú, a barát és a szerető? Már előre nevetve válaszolta, "Kétlem, hogy annyira más lennék magánéletben!"

Az Arashi legutóbbi, Popcorn című albumán megjelent szólójában, a Fly on Friday-ben gyakorlatilag az üzletemberek életéről énekel, "A hétfő reggel szomorúsága és a péntek este öröme...".Mindennapos beszélgetések alatt is megannyiszor hallani tőle, mennyire élvezi a nyári vakációkat, a karácsonyi és egyéb szezonális tevékenységeket a barátaival és a családjával. Hírességekkel gyakran megesik, hogy elveszítik az időérzéküket a rendszertelen beosztás miatt, de ez nála nincs így, meglepetten tapasztaltuk, mennyire tisztában van mindig az évszakokkal és a hét napjaival is.

"Azt hiszem, ez mind a körülöttem élő embereknek köszönhető. A közeli barátaim mindig is ugyanazok az emberek voltak, ezer éve ismerem őket. Még most is, ha sikerül összehozni, kétszer-háromszor találkozunk egy héten. Mostanra ők is mind a társadalom részei, hétfőtől-péntekig dolgoznak, így a hétvégék természetesen nagyon fontosak lettek. *nevet*"

Nagy befolyással voltak rád a barátaid?

Igen. Azonban annyira közel állunk egymáshoz, hogy nem is vagyok teljesen biztos. *nevet* Már jóval azelőtt ismertük egymást, hogy az Arashi megalakult, nagyon megértőek, nagyon alkalmazkodóak. Igazán hálás vagyok nekik.

Biztos vagyok benne, hogy azért vagy képes megőrizni ezt a fesztelenséget, amit sugárzol, mert fontosnak tartod a barátaid és a családod. Ez is része a különleges személyiségednek és vonzerődnek.

Habár ez mind tudatalatti. *nevet* Mielőtt csatlakoztam a szórakoztatóiparhoz, én is úgy gondoltam, "A szórakoztatás világa teljesen elkülönített a társadalom többi részétől." A valóságban nem egészen így alakult, de egy részem valóban így érezte akkoriban, talán ezért is kezdtem el különös gonddal kezelni a kapcsolataimat, amik összekötnek a társadalommal. Elfelejteni, milyen ember is vagyok alapvetően, vagy elválasztani magam a társadalomtól, ezek ijesztő gondolatok. Talán a mostani munkámmal már nem annyira szükséges ez, de mindig észben tartom, hogy mit akarok emberként csinálni.

Menjünk tovább, milyen vagy te, mint a "fiú"?

Fiúként azon tűnődöm, vajon jól kezeltem-e a szüleimet. Például, tavaly és előtte is újévkor, elvittem őket egy onsenbe, a születésnapjukra pedig egészen nagy ajándékokat vettem nekik. Az emberek azt mondják nekem, hogy nagyon szófogadó fiú vagyok, de én mégis úgy érzem, közelebb áll ez a vezekléshez.

Vezeklés?

Igen. Gondolj bele: a fiuk alsó középiskola második évében kezdett dolgozni, az utolsó évre pedig már az Arashi tagja volt. Már azért rosszul érzem magam, mert egy olyan hivatást választottam, amit a szüleim sose képzeltek volna el nekem. És nem csak ennyi, a családomnak károkat is okozott, hogy híresség lettem. Biztos vagyok benne, hogy alávetettem őket a kellemetlen incidenseim következményeinek is. Igazán bűnösnek érzem magam, amiért nehézzé tettem az életüket...

Már azt is ellenezték, hogy csatlakozz a szórakoztatóiparhoz?

Egy ideig, igen. Azután is, hogy az Arashi tagja lettem, de ez természetes. Ha én lettem volna a helyükben, magam is aggódtam és elleneztem volna. Igazán nagy dolog volt, mikor hallgatólagos beleegyezésüket adták. Aztán mire húsz éves lettem, már támogattak is.

Változott a kapcsolatod a szüleiddel most, hogy már a harmincas éveidben vagy?

Én vagyok a legidősebb fiú, ezért mostanában már engem is bevonnak olyan kérdésekbe, amik az öcsémet és a húgomat érintik, olyankor nem tudok nem arra gondolni, hogy elfogadtak, mint felnőttet. Ebből gondolom, és abból, hogy néhány éve felállítottuk a Sakurai háztartás "igazgatóságát", amiben a szüleim és én vagyunk tagok. *nevet*

És milyen reményekkel állsz a házassághoz, a majdani saját családodhoz, Sakurai-kun? Nők sokszor a stabilitást keresik egy házasságban.

Nem mondanám, hogy nincsen egy se, de... először is, számomra a stabil házasság csak színlelés. Lehet, hogy vannak emberek, akik a stabilitás reményében házasodnak, de szerintem, ez nem lehetséges. Teljesen rendben van az is, ha valakinek nincsenek elvárásai a házassággal kapcsolatban. *nevet*

Az elég extrém. *nevet*

Ez azért van ám, mert én nem célként gondolok a házasságra, hanem kezdőpontként. Nem várhatsz komolyan stabilitást azon a ponton, nem gondolod? Azt hiszem, kezdek egyre filozofikusabban hozzáállni most, hogy nagyon sok ember körülöttem közel van a váláshoz. A kapcsolat férj és feleség között kölcsönös erővel kellene, hogy felépüljön, és a házasság lenne ennek a kezdőpontja. Persze ezt én mondom, aki jelenleg agglegény. *nevet*

Értem. *nevet*

Más szóval, számomra az a fontos, hogy "becsben tudjam tartani a családomat." Szeretnék egy nap megházasodni, de addig nehéz lesz, míg nem válok olyan emberré, aki becsben tudja tartani a családját.

Akkor ezt még nem érted el?

Nem tanultam még meg magamban élni. Szeretnék jó munkát végezni, de a mosatlan valahogy mindig túl gyorsan halmozódik fel. *nevet* El akartam rámolni a leveleimet is már jó ideje, de még neki se álltam!

Pedig Sakurai-kun jelenleg minden magazin szavazását te nyered meg, ha az ideális szerető és férj a kérdés.

Hallottam a barátaimtól, de... komolyan? Ez még eddig nem volt hatással a magánéletemre! Szóval hiába tesz boldoggá, nem igazán figyeltem rájuk. *nevet*


Menjünk tovább, hallhatnánk arról, milyen vagy te, mint az Arashi tagja és te, mint nemzeti idol?

.....hm? Nemzeti idolnak hívni magam zavarba ejtő, és nem is gondolok így rá egyáltalán. De ha te így szeretnél hívni engem, hálásan elfogadom. *nevet*

*nevet* De érzed és gondolkodtál már róla, mennyire látványosan nőtt meg a népszerűségetek az elmúlt években, nem?

Az első alkalom, hogy éreztem a változást, 2009-ben volt. Azt hiszem, az időtájt volt, hogy második éve tarthattunk koncertet a Kokuritsu Kyogijou-ban, és a Yatterman film miatt elmehettem New Yorkba. Amikor összefutottam egy staff-sannal, aki néhány éve gondomat viselte, azt mondta nekem, "A lányom már általános iskolás és Arashi rajongó, ezért mindig néz titeket a tévében. Tudnátok valamit tenni a piszkos viccekkel?" *nevet*

Eh? *nevet*

Akkoriban sokat hordtuk azokat a pólókat, amiket kivágtunk a mellbimbónknál, meg harisnyákat húztunk a fejünkre a műsorokban. Biztos vagyok benne, hogy félig viccesen mondta, de talán félig komolyan is. Akkor újra rájöttem, mekkora hatással is van a televízió az emberekre. Még most is, mikor Mie Prefektúrában jártam a 24hr TV miatt, egy 70-80 éves néni azt mondta nekem, "Minden héten alig várom a VS Arashit!"... Alig pár éve még az Arashi műsorokat csak késő éjszaka sugározták és csak a Kanto régióban, máshol nem lehetett őket nézni. Mostanra viszont már valóban úgy érezhetjük, az egész ország minket néz. Megdöbbentem, és meg is hatódtam. Újra rájöttem, mekkora is a felelősségünk. Egy részről az Arashit ismerő emberek száma egyre nő, másrészről viszont az is mind nyilvánvalóbb, mennyire másként látnak minket.

Minél inkább nő a befolyásotok ereje, annál több ember jelenik meg különböző nézetekkel.

Őszintén szólva, én úgy látom, a félreértések száma nő. Még a mindennapi dolgokat is, amiket teszünk vagy mondunk különböző módokon értelmezik. Olyan 2010-ig nem akartam, hogy az emberek tévesen ítéljenek meg, ezért akkor is tapintatos voltam, ha az utcán kiabáltak utánam és Hello! Hello!-val válaszoltam nekik. *nevet* Azonban mostanában már egyre kevésbé érdekel a közmegítélés. Mármint, még ha nem is változtam, vannak olyan emberek, akik erősködnének, hogy de igen. Még ha teljesen ugyanazokat a dolgokat is csinálod, minden ember máshogy fogja értelmezni, nem igaz? Nem akarom, hogy azok, akikkel együtt dolgozom, félreértsenek, ezért személy szerint próbálkozom valamennyire, de... a világ többi részét nem tudod szabályozni. Nem csak ez... hogy is mondjam. Úgy érzem, azzal hogy egy embert boldoggá teszel, kilencvenkilenc másiknak esetleg boldogtalanságot okozol.

Valójában, mikor hosszan beszélgettünk Ohno-kunnal és Aiba-kunnal tavaly, őket is megkérdeztük, "mi változott, mióta az Arashi népszerűsége megnőtt?". Érdekes különböző válaszokat hallani tőletek.

Ez azért van, mert mind különbözőek vagyunk. Személyiség terén, ennél szétszórtabbak nem is lehetnénk. *nevet*

És hogy látod a tagokat jelenleg, Sakurai-kun? Dolgok, amik változtak vagy dolgok, amik nem?

Mindig is együtt voltunk, ezért nem igazán gondolkodtam rajta, hogy látom őket... de ha már így rákérdeztél, megpróbálok válaszolni. *nevet* Mehetek kor szerint?

Kérlek, tegyél úgy.

Először is, szerintem Ohno egy művész. Tavaly, mikor a koncertre koreografált nekünk ismét azon kaptam magam, hogy csak csodálom, mennyire elképesztő is ő. A műveit is megmutatta nekünk, amiken mostanában dolgozott, elképesztő, mennyire különbözőek az érzékeink. Olyan mintha az évek során egyre fényesítette volna a művészi érzékét, habár biztos vagyok benne, hogy ez annak is köszönhető, hogy a lehetőségei megnőttek, kiállítása is volt és megannyi más alkalom, mikor aktív lehetett.

Ez igaz. Másrészről pedig a munka felé is optimistább lett az évek alatt. Élvezi a doramákat és a műsorokat, és azt is látjuk, hogy élvezi, hogy az Arashi tagja lehet.

Szerintem csak most már tényleg felnőtt. Riida is rájött, hogy neki is keményen kell dolgoznia, nem gondolod? *nevet*

Értem. *nevet* És akkor Aiba-kun?

Azt gondolom, ő egy erős ember. Láttam múltkor a Tensai! Shimura Doubutsen egy előzetesét, amit Aiba-kun végigsírt, szerintem hihetetlen erőt követel meg, hogy valaki megmutassa ezt az oldalát a televízióban. Én sose hagynám, hogy emberek így lássanak. Így van ez azzal is, mikor irgalmatlanul megaláznak egy műsorban, mégis képes vagy a helyzetet viccessé változtatni. Erő kell ahhoz is, hogy kimutasd a gyengeségeidet, szerintem ez az. Nem tudom, mások hogy látják, de én nagyon férfiasnak találom őt.

Ez egy igazán egyszerű, de pompás dicséret. Ninomiya-kun?

Hát, ő egy nagyon gyors észjárású ember. Nagyon érdekel, milyen is Nino, mikor egyedül dolgozik. Csak arról tudok, milyen mikor az Arashival van, és velünk nem sokszor mondja el a saját véleményét. Igazán szeretném látni, hogy viselkedik, mit mond, mikor a saját doramáiról és filmjeiről van szó, és azt is, milyen lesz az új műsora, a Ninosan.

Végtére is mindegyikőtöknek külön szerepe van az Arashiban.

Igen. Ebben az értelemben Matsujun olyasvalaki, aki mindig elmondja a saját véleményét; ő mindig gondolkodik róla, "Hogy kellene megmutatnunk, milyen az Arashi?" a különböző munkáink során. Én ahelyett, hogy azon aggódnék, hogy kellene megmutatnunk, milyenek vagyunk, inkább azon szoktam tűnődni, "Milyennek kellene az Arashinak lennie?" Amikor az Arashiról beszélünk, mi ketten két teljesen különböző nézőpontból közelítünk, olyan mintha két része lennénk egy egésznek. Természetesen a másik három tag is gondolkodik az Arashiról, de ők nem olyan rámenősek, vagy szeretik elmondani a gondolataikat.

Érdekes. Megint rá kellett döbbennem, mennyire jó az egyensúly a csapatod tagjainak személyiségei között.

Igen. Nagy gonddal választottak ki ötünket, nagyszerű, hogy végül mind különböző típusú emberekké nőttünk fel. *nevet*

Végül, a "milyen leszel a jövőben" és az "Arashi jövője" témákhoz már említetted, gondolkozol rajta, "milyennek kellene az Arashinak lennie". Beszélnél nekünk erről részletesebben?

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, azt mondanám, "legyünk önmagunk". Végül is a benyomások az Arashiról és Sakurai Shoról állandóan változnak, nő a számuk, nehéz lenne kitalálni, mi is a leggyakoribb közülük. Amikor harminc éves lettem, rájöttem, hogy hiába kell arra törekednünk, hogy mindenki szeressen minket, nem szabad azt sem elfelejteni, kik vagyunk igazából.

Pont akkor, mikor harminc lettél?

Akkoriban kezdtem újra gondolkodni rajta, milyen lenne az ideális jövő. Akkor a fő gondolat az volt, 2019-ben lesz az Arashi 20. évfordulója, szeretném, ha nagyon szépen köszönthetnénk azt a dátumot. Ez áll a 30. és 40. évfordulónkra is, természetesen. A lényeg az, hogy jutunk el addig, akármilyen kockázatot is kellene vállalnunk ma vagy holnap, jövőre vagy a következő évben, ha elérhetnénk az ideális 20. évfordulót, szerintem meg kellene lépnünk őket.

Vagyis, arra kell koncentrálni, mi fontos számodra, míg a 20. évforduló felé haladsz, nem pedig leragadni felszínes sikereknél?

Igen, igen. Nem a hétköznapi dolgokon, mint hogy amit ma mondok, talán mások félreértik, vagy hogy az emberek talán jövőre már nem fogják szeretni, amit csinálok. Ha extrém akarok lenni, azt mondanám, ahelyett hogy fenntartjuk a mindig mosolygó arcunkat, egy év múlva mégis eltűnhetünk, ahhoz kellene ragaszkodnunk, ami fontos számunkra és nem félni tőle, hogy tévesen ítélnek meg. Még ha az emberek el is kezdenek elhagyni minket, jó lenne, ha a 20. évfordulónk látványos lenne az "Arashi Csapat"-tal... aminek a tagjai mi vagyunk öten és az emberek, akikkel együtt dolgozunk.

Ezek nagyon erős szavak.

Azt hiszem, érzem a veszélyt. "Tényleg jók vagyunk így? Tényleg elérhetünk egy csodálatos 20. évfordulót úgy, hogy végig szeretnek?" Persze ez mind csak az én személyes véleményem. Mindenhol az országban vannak emberek, akik élvezik a műsorainkat, már ez magában olyan mint egy álom számunkra, de mindig ott van a lehetőség, hogy azok akár már holnap véget érnek. Nem kezdhetsz el arra gondolni egy pillanatra sem, "Elfáradtam" vagy "Ezúttal fogjuk vissza magunkat", nem csinálhatsz semmit csak névlegesen. Minden nap egy álom számunkra, éppen ezért, ha nem akarjuk, hogy elvegyék tőlünk, mindenhez óvatosan kell hozzáállnunk és törekedni rá, hogy az emberek megértsenek, míg a jövőnkért dolgozunk.


A korlátozott idő alatt, amit együtt tölthettünk minden gyors kérdésünket rendesen átgondolt, ahogy válaszolt rájuk. Könnyen megállapíthattuk, hogy a múltban megannyi akadályba ütközött, az erő pedig, amit azokból összegyűjtött, a mostani szavaiban köszön vissza.

Ő megérti azt, hogy felnőni nem feltétlen jelent egyet azzal, hogy az álmok valóra válnak, és tudja, hogy a jövő, amire vágyik, talán sose jön el. Habár, mikor látjuk, hogy éli az életét, nem tudunk másra gondolni, mint "Az álmok talán mégis valóra válnak". Biztosak vagyunk benne, hogy az álom, amit látni szeretnénk - vagy is, hogy Sakurai Sho egy hírműsort vezet, az Arashi pedig kápráztató 20. és 30. évfordulót él meg - egy nap valósággá válik.

CrediT
 
 
Current Mood: productiveproductive
Current Music: - a Day in Our Life | Powered by Last.fm